2016/11/29

Irán 02: dzsungel, fekete tea, zöld kiwi és tenger

352 km
2016. október 11-22.

Rudbarból könnyű utunk volt Loulemanba. Út közben meglátogattunk egy szent helyet, és út közben volt, hogy meg is tapsoltak minket egy-egy autóból az utasok (Tour de France!). A sivatagot magunk mögött hagytuk, és minden szépen kizöldült körülöttünk. Mohsen, Qazvinból a második házigazdánk elintézett nekünk egy szállást egy rokonánál, kaptunk egy házat, ami csak a miénk volt egy éjszakára a faluban! Ez azért a bizalom egy új szintje!
Szelfi egy rendőrrel. Ő kérte.


Másnap reggel Lahijanba indultunk, ahol szerencsénk volt végig nézni az utcán vonuló tömegeket, akik korbáccsal ütötték magukat: Ashura napja volt, amikor az embere Imam Husszeinre emlékeznek, akit kb. 1500 évvel ezelőtt öltek meg szunnita katonák (tudjátok, a sztori a fehér lóval). Amellett, hogy ilyenkor az emberek magukat korbácsolják, a mecsetekben sírnak is, és ingyen ételt és italt szolgálnak fel az utcákon. Egy helyen ingyen forró csokit adtak extrém édesen, amitől kicsit rosszul is lettem, szédültem, majdnem elájultam... közben Arshineh, a fogorvosnő örökbefogadott minket.








A családjával töltött napok csodálatosak voltak: a legfinomabb ételeket ettük, a legjobb teát és édességeket kaptuk, elvittek minket várost nézni, teamúzeumba, teaültetvényekre, ingyenes fogorvosi vizsgálatra, és nagyon baráti, már-már családi volt a hangulat. Arshineh édesanyja lányaként is fiaként kezelt minket, és nem akart minket elengedni. Nehéz is volt elindulni. (Bár az új mostoha bátyánk néha vicces megjegyzéseket tett: „Általában tejet iszok reggel, de most mindent Péter kap!”, „Finom volt az ebéd, köszönjük Péter édesanyjának!”, „Ma éjjel megöllek!”. Aztán barátságosan hátba veregetett, és hozzátette, hogy csak viccel.)


Lahijan volt az első teához kötődő állomásunk, ahonnan a legjobb iráni tea származik. Itt a levegő nedves volt és friss, a hegyek esőerdővel és teaültetvényekkel volt borítva, és sokkal jobban szerettünk ott, mint a sivatagban!



Néhány nap múlva a Kaszpi-tenger mentén Ramsarba tekrtünk, ahol a helyiek segítségével egy téglagyár egy szobájában alhattunk. A következő állomás Chalus volt, ahol Mahsánál és a családjánál (Couchsurfing) pihenhettünk meg, akik egyébként kiwit termesztenek. Nagyon érdekes volt erről a gyümölcsről, a méhek és az irániak bonyolult társadalmáról tanulni tőle. Az irániaknál gyakori a nyelőcsőrák, mert túl forrón isszák a teát.



Északon hidegebb, szelesebb, esősebb volt az idő, ezért nem tudtunk minden nap tekerni. Két éjszaka után indultunk csak el a félelmetes chalus-i úton a fennsík irányába, és ez az irány nem volt annyira kellemes, mint Qazvinból lefelé Lahijanba. Az út nagyon keskeny és meredek volt, a forgalom túl nagy, és fáztunk is. Az első napon 40 km-t követően megálltunk, és egy szegény, idős pár, akiknek egy kis éttermük volt az úton, meleg szobát és vacsorát ajánlottak nekünk. A következő nap még 10 km-t tekertünk, aztán feladtuk. Még 70-100km emelkedő lett volna hátra, így inkább buszra ültünk és Karajba mentünk.

A boltostól sütit kaptunk ajándékba

7 éves fokhagyma 

Ahol leszálltunk a buszról, hamarosan odajött hozzánk valaki, aki meg is hívott az otthonába, ahol éjszakára is maradhattunk. Ő volt Hamed, a kerékpárőrült, aki a világ legnagyobb kerékpármodell-gyűjteményét szeretné összehozni, és jó úton halad! Mivel a korábbi látogatásból kedveltük Ehsant, ezért második éjszakára már őt látogattuk meg újra. Linh-nek újra emésztési problémái voltak, ezért Ehsan segítsévégel egy klinikán kötöttünk ki, de úgy tűnt, hogy nem komoly a dolog, viszont még egy napot pihentünk Karajban. Utána úgy tűnt, hogy már minden rendben...
Ingyen kaptuk a sütit egy cukrászdából!
Ingyen rizskása egy étteremből! 



Péter

2 comments:

  1. Jó egészséget, szép időt, vigyázzatok magatokra, nagyon nagy élmény lehet!

    ReplyDelete