2016. október 23-30.
Miután elhagytuk Ehsan karaj-i
otthonát, nem éreztem magam jobban, gyakran szédültem, fájt a fejem és a hasam.
Az első nap csak 30 km-t tudtunk megtenni, aztán pihenőhelyet kellett
keresnünk. Egy apró, ismeretlen faluba jutottunk, ami a térképünkön sem
szerepelt, és a neve Orin volt. Péter talált szállást egy kisbolt raktárában,
és később a felső szinten lakó férfi hívott meg minket az otthonába ebédre,
majd az éjszakára. A meleg vendégszeretet ellenére sem lettem jobban, és
hasmenésem lett. Szerettünk volna még egy éjszakát maradni, de a házigazdának
más programja volt, így új helyet kellett keresnünk. Néhány órát egy
autóelektromossági bolt emeltén pihentem a következő faluban, majd úgy
döntöttünk, hogy busszal tesszük meg a távot a következő városba, Qomba.
Qomban Edalat volt a házigazdánk. Ő egy
amatőr fotós, farszi-angol fordító és taron is játszott (a tar egy iráni,
hagyományos hangszer). Egy finom vacsorát is főzött nekünk, majd körbevezetett
minket a városban. A legnagyobb látványosság az óriási kegyhely volt, aminek a
plafonja arannyal volt díszítve.
A kellemes beszélgetésnek és a szép városnak
köszönhetően jobban éreztem magam, és a következő nap 106 km-t tettünk meg
probléma nélkül Kashan városáig. Mohammad lett a házigazdánk, nagyon finom
vacsorát ettünk a családjával és ízletes volt a gránátalma is a kertből.
Úgy láttuk, hogy már teljesen
meggyógyultam, ezért másnap folytattuk az utunkat. Sajnos megint csak tíz
kilométert tudtunk megtenni és a fejfájás ledöntött a lábamról. Nem volt más
választásunk, mint visszamenni Kashanba, hogy segítséget kérjünk. Néhány órát
először egy mecsetben pihentem (ahol a hálózsákom körül hangosan beszélő nők
voltak, a gyerekek rosszalkodtak és az ima fülsiketítően szólt a
hangszórókból), majd Reza családja fogadott be minket az otthonába. Aznap este
orvoshoz szerettünk volna menni, és Rezáék örömmel segítettek. Görögországhoz
képest a kórház Iránban más élményt nyújtott. Kevésbé volt kaotikus, viszont az
orvosok nem beszéltek túl jól angolul. Reza felesége, aki nem beszélt angolul,
a szószólóm lett az engedélyem nélkül. Végül ételmérgezést állapítottak meg
nálam, három órán keresztül kaptam infúziót és előírtak egy speciális étrendet
is, hogy rendbe hozza az emésztésemet.
A következő napon Reza sógornőjéhez
költöztünk át, mert Rezáék elutaztak négy napra. Három napot töltve a két, nem
túl intellektuális családnál, megfigyeltünk néhány dolgot velük kapcsolatban. A
szülők sosem foglalkoztak a gyerekeikkel, nem tanultak, vagy játszottak velük
készségfejlesztő játékokat. A gyerekeknek nem volt más játékuk, mint egy
korbács (Ashura), egy kés, egy csavarhúzó, vagy telefon, ami folyton csak
muzulmán imákat ismételt. Sosem láttunk más könyvet a Korán mellett. A gyerekek
a forró fazekak körül játszottak, és a szüleiknek ez nem tűnt fel, mert ők el
voltak foglalva az egymás közötti beszélgetésükkel. Az anyukák nem látták a
veszélyeket a saját otthonukban, ami a gyermekeikre leselkedik...
A nőknek ezekben a
családokban nincs nagy iskolázottsága és hozzáférése az információkhoz. Többen
közülük nem járnak máshová, csak a mecsetbe. A bevásárlást elintézi a férj,
vagy a gyerek. A tudományos ismeretek korlátozottsága miatt adtak nekem
mentolos kandiscukrot, valamilyen kekszet kurkumával, egy kanál kristálycukrot,
és vajat is akartak a hasamra kenni, hogy jobban legyek. Komolyan gondolták,
hogy ezektől meg fogok gyógyulni, hacsak nem vagyok terhes anélkül, hogy tudnék
róla. Már nagyon az idejét éreztem az indulásnak, mert elegem volt ezekből a
sekélyes asszonyokból.
Hogy biztosan
meggyógyuljak, (újra) buszra szálltunk a következő városig, Iszfahánig, ahol
megújítottuk a vízumunkat újabb egy hónappal. Csak néhány perccel azután, hogy
leszálltunk a buszról, egy fiatalember jött oda hozzánk, hogy megkérdezze,
tud-e valamiben segíteni. Miután megtudta, hogy egy trafikot keresünk, ahol
feltölthetjük a SIM-kártyánkat, átutalt a telefonunkra 5 €-t, majd nem várta
meg, hogy ezt kifizessük neki, elszaladt a buszára. Arra persze még volt ideje,
hogy kellemes időtöltést kívánjon nekünk az országában. Az iráni vendégszeretet
mindig meg tud minket lepni! Köszönjük, Babek!
Iszfahán egy barátságos város szép
hidakkal a folyó felett (amit azóta eltereltek), és mindenhol zöldell, hogy az
emberek elfelejthessék, hogy a sivatagban élnek. A négy napunk során, amit
Iszfahánban töltöttünk, megismerkedtünk egy német párral, akik Európából
Ázsiába tartottak kerékpáron. Később velük tekertünk tíz napon keresztül, és
jól éreztük magunkat. Daniel és Daniela új légkört hozott az utazásunkba.
Linh
No comments:
Post a Comment