2017. február 24. – március 19.
A nepáli határt átlépve a mosolyok
országában találtuk magunkat. Az emberek mindenhol mosolyogtak ránk, és
komolyan is gondolták. Az utca csendesebb és tisztább volt, kevesebb volt a
tehén is. Könnyen találtunk hotelt wifivel, forró zuhannyal és az éttermekben
valódi kávét szolgáltak fel. Nos, Indiát valóban a hátunk mögött hagytuk.
Eltöltöttünk néhány kellemes napot Hetaudában, a zöld, tiszta város momo
mennyországában (momo: a gőzölt, vagy olajban sült batyu nepáli verziója).
Az egyik nap elmentünk egy sétára az
egyik közeli hegyre, aminek a tetején egy szép hindu templom állt, és ahonnan
szép kilátásunk volt a városra. Amíg az időmet a hotelszobában töltöttem, Péter
sétálni és beszélgetni indult: a boltosokkal, teaárusokkal, SIM-kártya eladóval
és momo szakáccsal is szóba elegyedett. Jó kedvvel tért ezután vissza és jó
volt a hangulata a nap hátralevő részében, mert mindenki olyan barátságos és
udvarias volt vele. Kezdtük valóban úgy érezni, hogy Nepál egy
fájdalomcsillapító az indiai kemény napok után.
Felfedeztük a nepáli gasztronómia
remekét is, a dal bhatot, a nemzeti szuper erő forrását. Egy ilyen szett a
következőkből áll: dal – egy sűrűbb leves (lencse, vagy mungó bab), bhat –
rizs, valamint kétféle főtt/sült zöldség, egy kis adag savanyúság és néhány
szelet nyers zöldség. Egy adaghoz mindig kérhetünk repetát is, ahányszor csak
szeretnénk. A nepáliak pedig naponta kétszer étkeznek csupán: először 9-10 óra
felé, amit ebédnek hívnak, a második pedig csak este 7-8 óra felé érkezik, és
mindkettő 95%-ban dal bhat. Gyakran fogyasztanak tejes teát, azaz chiat (ejtsd:
csia) is.
Nepálban található a világ tíz
legmagasabb hegyéből nyolc, köztük a Mount Everest. Az ország három nagyobb
földrajzi részre bontható: az síkság, a hegység és a magashegység. Hetauda a
síkságon fekszik, így ahhoz, hogy Kathmanduba érjünk, kereszteznünk kellett a
hegységet. A földrajz megtapasztalása még sosem volt ilyen fájdalmas. Először
próbálkoztunk itt is tekerni, hiszen elég sok hegyet másztunk már az utóbbi
hónapokban. Ahogy haladtunk, azon vettük észre magunkat, hogy pedálozás helyett
már azon erőlködtünk, hogy ne csússzunk le az úton, annyira meredek volt.
Péternek nagoyn hosszú napja volt, mert először feltolta pár száz métert a
bringáját, aztán visszakocogott az enyémért is, azt is feltolta, amíg én csak
gyalogolni bírtam. Egész biztosan ő volt a nap hőse!
Reggel nyolctól délután négyig összesen
9 km-t haladtunk, amíg felértünk majdnem 2000 méterre, micsoda rekord! A nap
már lemenőben volt, amikor mi még mindig a hegyek között, többnyire lefelé
haladtunk a köves, poros úton, ugyanis útépítés zajlott már vagy egy éve.
Szállást kerestünk, de minden szoba foglalt volt már és az utolsó reményünk egy
“hotel a következő faluban, csak 10 km-re” volt. Nem volt más választásunk,
csak tovább tekerni, amíg fel nem tűnt, hogy már megint emelkedni kezdett az
út. Már azon járt az eszünk, hogy stoppolni kellene, és abban a pillanatban meg
is jelent egy pickup! Ráadásul a sofőr Kathmanduba tartott! Gyorsan átgondolva
a dolgot meg is kértem őt, hogy vigyen el odáig. Szerencsénk volt, tűrhető
alkut kötött velünk és két óra, borzasztó útviszonyokon töltött kellemetlen
zötykölődés után megérkeztünk Pushkar házához, Katmanduba.
Pushkar Shah Nepál leghíresebb
világjáró kerékpárosa. Üres zsebbel indult el otthonról. Tizenegy év alatt
(1998-2009) 150 országot járt be, majd hazatérve megmászta az Everestet és
kitűzte ott a 150 ország zászlóit. Ő egy élő kerékpáros istenség nekünk! Most,
miután a nagy túrának vége, egy albérletet tart fenn Kathmanduban azért, hogy
az arra járó bringásokat be tudja fogadni. Ő a legszerényebb valódi legenda,
akivel találkoztunk, így kényelmesen töltöttünk nála egy hetet, amíg
felfedeztük a fővárost.
A 2015-ös földrengés Katmanduban is
kárt tett, főként a látnivalóiban, ezért a belépők árát megnövelték, hogy a
bevétellel segítsék a helyreállítási munkákat. Megértjük a lépést a kormánytól,
de azért a külföldiek ilyen mértékű lehúzását már nem. Jobban esett volna, ha
előbb megnézhetjük a maradványokat és utána adakozunk az újjáépítésre attól
függően, hogy mennyire vannak az épületek rossz állapotban. Egy másik váratlan
dolog a városban a mindenfelé szálló por volt, ami sokat rontott a sétálgatás
élményén. Az új szennyvízelvezető-rendszer is épülőben volt és ennek a pora
összeadódott az összedőlt épületek porával, ami minden nap vastag réteget
alakított ki az autókon, motorokon és arcokon.
Jártunk Thamelben is, Katmandu
legturistásabb negyedében, de hamar meguntuk, mert mindenhol ugyanúgy nézett
ki, mint más turistagettók: európai ételeket felszolgáló éttermek és kávézók,
utazási irodák, trekking boltok és külföldiek. Meglátogattuk a környék három,
régi királyi palotáit is (Dubar terek) Thamelben, Patanban és Baktapurban. Ezek
mind komoly veszteséget szenvedtek a földrengésektől és a belépők csak külföldieknek
voltak megemelve. Katmandut néhány nap után meguntuk. Péter azzal dobta fel egy
napját, hogy feltekert az egyik közeli hegycsúcsra, a 2000 méteres Lakuri
Bhanjyangra. Beszélgetésbe elegyedett ott pár sráccal, akik az éjszaka ott
sátraztak és éjjel két óra körül a tábortűz körül táncolva arra lettek
figyelmesek, hogy egy tigris lófrál körülöttük. Gondolom a tigris is szeretett
volna bulizni velük.
Hátrahagytuk a brináginkat és a
felszerelésünk nagy részét Pushkarnál és busszal Nepál egyik leglátogatottabb
városa felé indultunk, Pokhara felé. Ez a város a Phewa-tó körül fekszik, ami
tisztább napokon az egész Anapurna hegyláncot visszatükrözi. A világ minden
részéről érkeznek ide turisták siklóernyőzni, hegyet mászni, trekkingelni, vagy
csak szimplán élvezni a kilátást a tónál. Ekkor volt Holi napja is, ami
Nepálban a hindu farsangnak felel meg, tehát az emberek a tavasz beköszöntét
ünneplik vele úgy, hogy színes port szórnak mindenre, különösen egymásra. A
hotelből a szomszédainkkal együtt a tó körül kószáltunk és kissrácokkal
mókáztunk. Mindenki színes és vidám
lett, mosolygott, és átmenetileg a szigorú kasztrendszer sem számított…
A következő nap a Pokhara körüli kettő
közül az egyik tibeti menekülttábort látogattuk meg, ami Tashiling névre
hallgat. A múzeumukban a kis falu történetéről tanulhattunk, kézműves
termékeket nézegettünk és valódi, tibeti ételeket próbálhattunk ki. Az ételek
annyira ízletesek voltak, hogy másnap is visszajöttünk, amikor a Világbéke
Sztúpa felől jöttünk le a hegyről.
 |
| Minden tibeti házban van egy kép a Dalai Lámáról |
 |
| Világbéke sztúpa |
 |
| Tibeti sós tea vajjal |
Az utolsó reggelen végre szerencsénk
volt Pokharában, mert a buszállomás felé vezető úton, tiszta időben
megpillanthattuk az egész Anapurna hegyláncot, ami lélegzetelállító élmény
volt. Leesett az állunk, csak bámultuk az óriási hegyeket, miközben az egyik
kezünkben már tejes tea, a másikban friss croissant volt a busz mellett… Varázslatos
volt!
A busz, amin -elvileg- volt wifi, késő
délután érkezett meg Lumbinibe. Jól telt az idő, amit az “Egyesült Nemzetek
Kolostorainál” töltöttünk, és a buddhizmusnak a négy legfontosabb
zarándokhelyéből az egyiket meglátogattuk, Buddha szülőhelyét.
Linh
No comments:
Post a Comment