Nepal 02: A Buddha és a mélység

2017. március 15-30.

Minden nap, amit Lumbiniben töltöttünk, felfedeztünk néhány újabb buddhista templomot. A buddhista történelmű országok azért, hogy megemlékezzenek Buddha születési helyéről, kolostorokat építettek itt, ezt pedig sokan az Egyesült Buddhista Kolostorok Szövetségének hívják, az ENSZ mintájára. Amikor nem templomokat jártunk, akkor a buddhizmusról olvastam, és nagyon érdekes dolgokat fedeztem fel.

Mik Buddha lényegi tanításai?

Saját tapasztalatai alapján jutott el arra a következtetésre, hogy sem gazdagság, sem aszketizmus nem vezet boldogsághoz. Minden folyamatos változásban van, semmi sem állandó, például az érzések, materiális javak, egészség, fiatalság. Ezeket a dolgokat szeretnénk elérni, ebből kifolyólag ezek “megjelennek” életünkben, velünk maradnak egy ideig, majd pedig elmúlnak, elhagynak minket, szenvedést hagyva maguk után. Így a vágyakozás - boldogság - szenvedés/elmúlás örök körforgásában élünk. A kiút ebből a végtelen ciklusból elérhető, ez a megvilágosodás (felébredés), ami egy boldog állapot. Ehhez egyrészt morális életvezetésre van szűkség, másrészt pedig meg kell tanulni, hogy a jelen pillanatban éljünk, ne állandóan a múlton rágódjunk, vagy a jövő képzelt problémáin aggódjunk. A boldogság eléréséhez szükséges technikákat tanította Gautama Buddha, ezek közül pedig a legfontosabb a buddhista meditáció.

Ha egy pillantást vetünk a klasszikus buddhista kultúrákra, mint a tibeti, kínai, thai, vietnami, japán (stb.), azt láthatjuk, hogy a buddhisták hagyományokat követnek, dogmákban hisznek, Buddhát és más, megvilágosult tanítókat imádnak, rituálékon vesznek részt és áldoznak. Ez így erősen hasonlít arra, amit más vallások hívői tesznek. Azonban a 20. században srí lankai és nyugati szerzetesek az ősi iratok mélyéről kiásták azokat, amelyek a legközelebb állnak Gautama Buddha eredeti tanításaihoz. Arra jöttek rá, hogy ezek a tanok beillenek a modern, nyugati kultúrákba, mint egy filozófia, egy út a boldogabb élethez. A buddhista út követhető hit, templomok, kopaszra borotvált szerzetesek és füstölők nélkül is. Ami a legfontosabb, nincs szükség a karmába és az újjászületésbe vetett hitre sem.

A tibeti buddhisták szeretik kiszervezni az imádságokat... a szélnek. Imazászlók.

Nagyon élveztük a békés hangulatát Lumbininek. Reggelente a templomokat fedeztük fel és Gautama Buddha szülőhelyét is meglátogattuk néhányszor. A buddhizmus változatosan jelenik meg különböző kultúrák és társadalmak tükrében. A mi kedvenceink a német tibeti kolostor, a kínai és az ausztriai templomok voltak. 

Myanmari templom: arany mindenütt.

Kambodzsai templom: mint a bogárlábak.

Thaiföldi templom: szeretik a fehéret.

Német tibeti buddhista templom: grandiózus.

A tibeti buddhisták szeretik kiszervezni az imádkozást... 2. rész: imamalom. Forgasd meg és kész!

Koreani templom: még itt is cukik.

Kínai templom

Vietnami egylábon álló pagoda

Osztrák templom: rendezett, tiszta, átlátható.

Osztrák templom: olyan európai.

Részt vettem egy rövid, 30 perces vipasszana vezetett meditáción a meditációs központban, ami lenyugtatta a gondolataimat és segített a jelenre fókuszálni. Úgy döntöttem, hogy ezt kipróbálom hosszabb távon is,  legalább napi 10 percet meditálok, és két hét után eldöntöm, hogy ez nekem való-e.

Miután visszatértünk Katmanduba, elhatároztuk, hogy soha többet nem ülünk buszra Nepálban. Hajnali 5:30-kor indultunk és elvileg 8 órás lett volna az út, de a valóság mást tartogatott nekünk. 16 órát töltöttünk a buszon, miközben arra voltunk kényszerítve, hogy bömbölő nepáli popzenét hallgassunk és nepáli és indiai filmeket nézzünk eredeti nyelven. Az ülés már 8-9 óra után nagyon fájdalmassá vált, ráadásul a busz este tízkor a tervezettől eltérő, másik állomáson kötött ki, jó messze a házigazdánk otthonától.

A következő napokban meghosszabbítottuk a nepáli vízumunkat és elhagytuk a fővárost. A következő hadiszállásunk Dhulikhel lett. Ebből a kis városból stoppal jutottunk el a tibeti határ közelébe, hogy valamit kihúzhassak a bakancslistámról: bungy jumping. Életem legfélelmetesebb pillanatai vártak rám 160 méter szabadesés formájában.

Az ugrás ebben a völgyben történt.

Az ugrás előtt bőven volt időm, hogy lelkileg felkészüljek, nem féltem, csak nagyon izgatott voltam, amikor rám került a sor a hídon. De az ugrás valami olyan volt, amire nem lehetett felkészülni. Abban a pillanatban, amikor a lábam elhagyta biztonságot nyújtó függőhidat, minden racionális gondolat megszűnt az elmémben. Csak egy érzés maradt: félelem a zuhanástól és a haláltól, ami minden porcikámat átjárta. A pánik végtelennek tűnt, pedig csak néhány másodpercig tartott. A kötél kezdett finoman megfeszülni és éreztem, hogy a zuhanás lassul. Ahányszor a kötél felrántott és újra visszazuhantam, újra üvöltöttem.

Nagyon kemény kiképzést kapott ezzel az elmém, hatalmas volt a stressz, de valószínűleg az adrenalin-túladagolástól még két napig nagyon jól éreztem magam, boldog voltam, minden örömet okozott, ami csak történt. Nem vagyok benne biztos, hogy megismételném az ugrást, de egy biztos: nem bántam meg.

Dhulikelből az út első része nem volt túl nehéz, és gyönyörű volt a kilátás. Ezt az utat a japánok építették a baráti segítség jegyében a nagyon szegény Nepálnak. Viszont volt még egy hágó, amit meg kellett másznunk, és ez majdnem olyan fájdalmas és kemény volt, mint egy korábbi, ami Kathmanduba érkezésünket előzte meg. Ezután az út hamarosan kisimult és megérkeztünk a síkságra. Két éjszakára egy kis faluban, Bhimanban álltunk meg, ahol Linh angolt tanított a diákoknak, ezen keresztül pedig betekintést nyert helyiek életébe és abba, hogy ők miként tekintenek a világra. Az erről szerzett tapasztalatokat Linh a következő bejegyzésben fogja megosztani.

Péter

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok képről, aktuális sztorikról!