2Bikepackerz: Irán, 4. rész: Tevék, homokvihar és ingyen szoba 4 kerékpárosnak...

2016. november 1-9.: Iszfahán – Ezhyeh – Varzaneh – Naein – Aqda – Meybod – Yazd (511 km)

Jól teltek a napjaink a két új bringás barátunkkal, Daniellel és Danielaval. Tényleg élveztük a társaságukat, és ez meg is látszott a közös teljesítményünkön. A velük letekert 500 km során háromszor is meghívtak minket hotelbe és vendégházba, hogy ingyen szálljunk meg. Ja, és a reggeli büfé is benne volt az „árban”! Juhé!

Az első, Iszfahánt követő napon kisebb, kevésbé forgalmas utakon haladtunk, így jutottunk el Ezhyeh-be, ahol egy kellemes, zöld parkban kempingeztünk. Aznap este egy barátságos helyi férfi, Ahmad (akit a városba érkezésünkkor ismertünk meg), odajött a sátrainkhoz beszélgetni. Meséltünk neki néhány érdekes sztorit az utunkról, és hogy meg szeretnénk kóstolni a „Dizit”, ami egy iszfaháni ételkülönlegesség, de mi eddig lemaradtunk róla. Képzelhetitek, mi történt: mikor másnap reggel felkeltünk, egy óriási adag Dizi várt ránk a sátraink mellett, ami mellé Ahmad egy kedves üzenetet is hagyott. Az iráni vendégszeretet mindig képes meglepni minket!

A következő nap Varzanehbe érkeztünk meg négyesben, ahol hamar fel is ajánlottak egy szabad szobát a Chapaker Tradícionális Vendégházban. Ez igen! Volt egy kisebb homoksivatag csupán 8 km-re a szállásunktól, ezért úgy határoztunk, hogy ezt csak meg kellene nézni. Nem tudtuk hogy aznap mekkora szél fújt a városon kívül, így hamar egy heves homokvihar közepén találtuk magunkat, életünkben először. A homok a szélben szinte minden irányból körülvett minket, világvége hangulata volt az egésznek. Nem láttunk 5 méternél messzebb, mert homok ment az szemünkbe, fülünkbe, orrunkba, és a maszkunkon keresztül a szánkba is. Alig tudtunk levegőt venni és nem úgy tűnt, hogy ez véget akar érni. Nehezen, de megtaláltuk az utat visszafelé, és sikerült biztonságban visszajutni a szállásra. Megcsináltuk!

Homokvihar

Egy elég érdekes változást figyeltünk meg utunk során Európából Ázsiába. Először szarvas volt a figyelmeztető táblákon, majd a Balkánon ebből tehén, bárány, disznó lett. A legizgalmasabb, ami ezeket követte, és nagyon vártuk már, végre előkerült: teve! Valóban láttunk is tevéket nem sokkal a tábla után!

A következő két nap is jól telt, ugyanis egy kedves és vendégszerető fotós család fogadott be minket Naeinben. Úgy kezdődött a történet, hogy elég hideg és sötét is volt már, mikor megérkeztünk egy bolt elé Naeinbe, és persze nem volt foglalt szállásunk. Belebotlottunk Alirezaba, egy fiatal srácba, és meg is kérdeztük hamar, hogy tud-e valamit segíteni szállásügyben. El is vitt minket a közelben levő fotós stúdióba, ami a családjáé volt. Ott pihentünk egy kicsit, amíg Alireza hazament, hogy előkészítse nekünk a szobákat az éjszakára. Morteza, az édesapa, egy nagyon melegszívű ember volt. Ő hamar áthívta egy ismerősét, Mojit, az angoltanárt, hogy szórakoztasson minket. Moji valóban mókás volt, így hamar telt az idő, és végül Morteza otthonában egy vacsorán kötöttünk ki.

Nagyon tetszett velük lenni, és ezzel ők is hasonlóan voltak, így végül még egy napot ott maradtunk náluk. Második nap minden nevezetes helyet megmutattak nekünk a városban, és a pisztáciakertjükbe is elvittek minket. Ott a legjobb minőségű pirított pisztáciát ehettük, és fantasztikus teát ittunk, amibe a kertből frissen szedett sáfrányt áztattunk. A rokonok közül egy nő mesélt még egy vicces sztorit: egyszer letartóztatta őt a rendőrség. Hogy mit vétett? Iránban annyi is elég volt, hogy nőként kerékpározott a városban. Képzelhetitek, mennyire irigykedett rám!

Naein után Aqdaba vitt az utunk, ahol egy idegen felajánlotta, hogy az építés alatt levő hotelének egy szobájában alhatunk. Persze ingyen. A vacsorát egy közeli étteremben költöttük el, ahol a fizetésnél a tulaj egyszer csak úgy döntött, hogy ő nem is kér pénzt tőlünk, és nem is fogad el egy vasat sem. Meggyőzött minket, hogy ez így normális, ugyanis Németország, Magyarország és Vietnam mind jó barátai Iránnak. Nos, az biztos, hogy mi már sokkal tartozunk neked, Irán!

A következő célpont Meybod volt, ahol egy mecsetben kaptunk két szobát, ami a zarándokoknak volt fenntartva. Mi persze nem voltunk zarándokok! Az iráni vendégszeretet mindenen túltesz, és nem foglalkozik bőrszínnel, vagy vallási hovatartozással. A következő nap eljutottunk Yazdba, ahol nem hiszitek el, mi történt: a város közepén egy szép hotelben kaptunk szállást, megint ingyen! Minden reggel, amikor felkeltünk, egy fantasztikus büfé reggeli várt ránk! Itt igazán jól kipihentük magunkat. Elmentünk egy közeli, ősi faluba is, ahol a Csend tornyai álltak (Towers of silence) a hegyek tetején, és ezeket megmászva jutottunk arra a helyre, ahová a halottakat vitték, hogy a keselyűk lakmározhassank belőlük, és ez tényleg működött is a 70-es évekig.