Kávé, cigi, Bosznia

Bosznia és Hercegovina volt az első olyan ország, ahol azt éreztem, hogy ez az utazás végre elkezdődött, tényleg külföldön vagyok és ez igazán más, mint otthon. 

Szinte minden házat a főút közelébe akarnak építeni, ezért a faluk, városok összeépülnek, és alig van lakatlan terület köztük. Ezek a házak szinte mind meglehetősen nagyon, legalább két emeletesek és erkélyük is van. Az éttermekben muzulmán zenét játszanak, és templomok tornyai helyett már minaretek magasodnak a városok fölé. Az utak mellett nyárson sütik az egész bárányt (pecenje), ami elképzelhetetlen lenne az EU élelmiszerbiztonsági szabályozásai mellett. Rengeteg piac van, amik a libanoni szukokra, bazárokra emlékeztetnek inkább, mint a magyarországi piacokra. A közlekedés pedig kezd egy kicsit kaotikusabbá válni, sokan dudálással jelzik, hogy “jövök!”.

Életünk első “cevapi”-ját is megettük, ami Bosznia híres étele: apró kis kolbászok, amelyek három féle húsból készülnek, grillezve, pitában, nyers vöröshagymával tálalva. Ezt hívják a balkáni kebabnak.

Az első cevapi és bosnyák kávé

Egy másik különlegesség a bosnyák kávé, ami nagy hasonlóságot mutat az eredetijével, a török kávéval. Ez a változat kicsit gyengébb, egy adag általában két csészére is elég. Először a vizet felforralják, aztán bele kerül a kávéőrlemény, és mikor a keverék tetején a buborékok megjelennek és elkezdenek emelkedni, a kávé el is készült. Legtöbbször cukorral fogyasztják.

Vacsora készül egy szegény család udvarán, Srebrenikben

Az eszéki házigazda biztos volt benne a GoogleMaps jelei ellenére, hogy az út Szarajevóig teljesen lapos lesz. Egy motoros Zupanjaban a fesztiválon megnyugtatott, hogy az út Tuzláig (kb. félúton Szarajevó felé) sík lesz. Nos, az út már Tuzláig is dombos volt, utána pedig kétszer másztunk meg 1000 m magas hegyeket, majd vesztettük el az emberiségbe vetett hitünket.

Az első emelkedő már borzasztó volt. Miért is csináljuk ezt az egészet? Ez országúti bringával is kemény kihívás, de túrabringával, nehéz csomagokkal csak őrültség. Négy óránkba és számtalan biztatásba telt, mire felértünk az első csúcsra, majd legurultunk a völgybe, Kladanj városába. Megálltunk az első boltban szállás után érdeklődni, és voilà, egy órán belül már Đuldina otthonában találtuk magunkat, ahol több generáció él együtt. Este besétáltunk vele és kislányával a belvárosba vacsorázni, és a városról beszélgettünk: Kladanjban nagyon kevés munka van, ezért sokan Szarajevóba, vagy Európa gazdagabb országaiba mennek dolgozni, de akik itt maradtak, imádnak kávézókba járni, és erre sok helyet is találnak. Feltűnt, hogy Boszniában mindenki kávézik és dohányzik… állandóan!

A szobánk Đuldina otthonában. Végre nem kell a sátorral vacakolni!

Másnap reggel Linh rosszul érezte magát, így még egy éjszakát akartunk maradni, de Đuldina nagymamája elutasította a kérésünket. Így összepakoltunk és beültünk egy kávéra gondolkozni. Megkérdeztük a rendőrségen a szálláslehetőséget, de nem tudtak segíteni. Viszont néhány perccel később odahoztak egy férfit, aki tudott valamennyire németül, és kissé arrogánsnak tűnt a kijelentéseivel: “Ez a város az enyém”, “Mennyi pénzed van?”, “Ez egy város, nem egy humanitárius központ.” Ez elég volt ahhoz, hogy a belváros helyett inkább máshol próbálkozzunk, és így kötöttünk ki egy olyan hotel szobájában, ami már 9 éve nem működik.

A házaspár, akik a hotelt vezették, korábban volt egy jól menő kisboltjuk és egy hegyi szállodájuk is, de a 90-es évek elején a háború és a vele együtt nullára csökkenő turizmus az egészet tönkre tette. Gazdagságból mélyszegénységbe zuhantak, most csak a túlélésért dolgoznak és azért, hogy ne őrüljenek bele a helyzetükbe. “Sosem tudhatod, mi vár a hegy túloldalán.”

A feleség nem tudott leállni a főzéssel, aznap este vagy öt ételt is készített, és sosem fogadott el tőlünk nemleges választ. Vagy leginkább nem is foglalkozott a válasszal, és hozott még. A hosszú vacsora alatt érdekes beszélgetést folytattunk az életről, fentről és lentről, és arról, hogy a férj hogyan csempészett whisky-t Omanba, amikor kamionsofőr volt. Tökös!

Reggeli kávé a hotel erkélyéről: szép a kilátás a ködben úszó hegyekre, miközben az alattunk levő patak csörgedezését hallgatjuk.

A következő reggelen, miután szó szerint megint teletömtek olyan étellel, amit próbáltunk visszautasítani, elindultunk. Szembe találtuk magunkat a következő 1000 m magas heggyel, ahol hamarosan Linh lábai felmondták a szolgálatot. Sok pihenő után, már nem messze a csúcstól (ha tudtuk volna, hogy hol van), hideg volt és esett. Linh már teljesen feladta, így nekiálltunk stoppolni, aminek az eredménye annyi volt, hogy az esőkabátaink átáztak és kezdtünk már nagyon fázni. Negyven perc próbálkozás után én már nagyon erőltettem, hogy inkább tekerjünk tovább, és ahogy lassan még feljebb kerültünk, elértük a hágót. Lefelé menet a vizes út miatt nem tudtunk gyorsan menni, tekerni nem kellett, ezért a menetszéltől eléggé fáztunk is. Ez az út felfelé és lefelé is elég kellemetlen egy élmény volt.

Végül megérkeztünk a völgyben Olovoba, ami ólmot jelent. Megálltunk egy pékség előtt, és egyszer csak egy férfi jött oda hozzánk: segítségre van szükségetek? Tíz perccel később már a férfi, azaz Emir családi otthonában voltunk, róla pedig kiderül, hogy a helyi kerékpáros klub tagja. Ez gyorsan ment!

Emir katonaként dolgozik, és a háborúból hátramaradt aknák keresésével foglalkozik. Megmutatta a városát, ami sokkal szebb képet mutatott, mint az előzőek. Az épületek újabbnak tűnnek, nem látszanak háborús nyomok. Emir rengeteg tanáccsal látott el minket, és mindenben a segítségét ajánlotta, az öccse (aki hamarosan szintén csatlakozik a katonasághoz) pedig átnézte a bringáinkat is.

Dino, Emir öccse és 2Bikepackerz, Olovo

Emir és öccse, Dino nagyon sportosak – meséltek erről egy kávé is cigi társaságában. Itt is mindenki dohányzik és kávézik. A háború az országot szegénységbe és recesszióba döntötte, ahogy Đuldinatól és hotelben lakó pártól hallottuk, de az olovóiaknak sikerült megtalálni a megélhetésüket a háború maradványaiból. Szerencsére nem mindenki élete kilátástalan.

Miközben meggyújtott Emir egy gyufaszálat, majd azzal a cigarettáját, felkészített minket arra, hogy Szarajevó felé van még egy 15 km hosszú emelkedő, ami szintént 1000 m magasra visz majd minket…

Péter