Lejtmenet a kórházig

2016. augusztus 27-30., 14-17. napok
216 km

Néha nehéz eldönteni, hogy éppen felfelé vezet az útunk, vagy lefelé. Egyszerűen csak nehéz tekerni. Lejtőnek tűnik, mégis keményen küzdesz, különben a bringád megáll két méteren belül. Ezúttal mi tudtuk, hogy felfelé haladunk, csak nem tűnt olyan meredeknek, ezért furcsa volt a legkönnyebb fokozatban való szenvedés.

Most már szokásszerűen, Linh megállt, pihenni akart, majd pár perc elteltével már fel akarta adni az egészet.
"Kimerültem! A lábaim fáradtak! Nem tetszik ez az egész! - mondta Linh.
"Rendben, akkor pihenjünk kicsit, egyél egy kis specit, igyál egy kis vizet, aztán tovább megyünk" - válaszoltam.
"Nem akarok enni! Utálom ezt az emelkedőt!" - Linh...
20-30 perc ehhez hasonló kellemes beszélgetést követően, mivel hogy nem igazán volt más választásunk, tovább tekertünk felfelé. Öt percig voltunk csak nyeregben és meg meg is érkeztünk a hágóhoz, és gyorsan rendeltünk egy cevapot egy étteremben.

Az erősen napos délutánon 15 km lejtmenet várt ránk, amit nagyon élveztem egyrészt a kilátás miatt, másrészt a könnyűsége miatt is. A város, ahová megérkeztünk, Konjic volt, ahol egy csodaszép hidat fedeztem fel, kicsit hasonlót, mint a mostari. A folyam sekély, kristály tiszta vize felett kötötte össze ez a mestermű a város két oldalát. Ez a muzulmán műalkotás a török uralom alatt készült, amikor kereskedelmi vonalakat építettek ki az ércekben gazdag hegyi vidékek és a kereskedelmi kikötők között, ilyen volt Dubrovnik is. Konjic nem rendelkezik nagy turizmussal, így nagyon élveztük a kilátást és az egész hely atmoszféráját.

A török híd Konjicban

A Jablanicko-tónál terveztünk szállást keresni, ami a Neretva-folyó felduzzasztásából jött létre. Ez viszont egy kedvelt nyaralóhely volt rengeteg hétvégi házzal körülötte, bár többségük üresen állt. Így nem volt szerencsénk a szálláshelykereséssel, és új leckét tanultunk: turistás régió = nincs ingyen szállás! Így egy kempingben kötöttünk ki, néhány méterre a tótól, ami így tökéletes is lett volna... ha nem épített volna valami barom egy olyan hidat a közelben, aminek a felülete acél lapokból állt, így minden egyes alkalommal, amikor egy autó áthajtott rajta, az egész környék úgy zengett és visszhangzott, mintha tehervonat haladt volna el. Igazi rémálom a meditálni vágyóknak.

Másnap reggel fejfájással ébredtem, azt gondoltam, hogy a zajos híd miatt. De gyenge is voltam, nem volt étvágyam és szomjam. Próbáltam legyűrni egy kis gyógyteát, de nem segített. Két kilométer megtétele után készen voltam. Ostrozac falu közepén nem tudtam folytatni, és kezdtem belázasodni. Rosszul éreztem magam és kétségbe is voltam esve, nem tudtam kis családomat tovább vezetni a közeli városba, így Linh kellett hogy átvegye szerepemet. Ez pedig új felelősséget és nyomást is jelentett, ami némi kontrollált pánikba torkollt. Linh-nek sikerült jól kezelnie a szituációt. Az első falusiak nem voltak hajlandóak segíteni, de a következőket már meggyőzte Linh, hogy akarnak. Így kötöttem ki először egy edzőterem padlóján, ahol alhattam kicsit. Egy férfi nagy szakállal ébresztett fel. (Ez már a túlvilág?) Ő volt a barátságos Harun. A családjához költöztünk át egy házba, ahol tovább pihenhettem, de mivel nem lettem jobban, este bevittek a kórházba. Az orvos megvizsgált és megállapította, hogy ez súlyos dehidratáció. Gyógyszert és infúziót kaptam, mert a testem nem fogadta be az italt és ételt, így lassan jobban lettem. Megmentettek!

Kórház teszt Boszniában

Egy kiadós alvás után megnézhettük, ahogy Harun édesanyja pitét készít, azaz Bureket. Burek az abszolút kedvenc, gyorsan elfogyasztható ételem a balkánon. Nagyon vékonyra nyújtott tésztából készül, amik rétegesen kerülnek egymásra, a rétegek közé pedig töltelék kerül: fehér sajt, joghurt, burgonya, darált hús, spenót vagy paradicsom. A legtöbb pékségnél kapható, és bármikor kész vagyok bedobni egyet!

Kilátás a konyhából

Délután pedig lazulni mentünk a partra egy csónakon, a béna híd mellé Harunnal és unokatestvérével, Melisaval. Sokat beszélgettünk és azt mesélték, hogy Boszniában nincs semmi munka, így sok fiatal és fiatal pár kell hogy a szüleivel lakjon együtt, mert nincs önálló keresetük, anélkül pedig nehéz elkezdeni felépíteni egy új életet, megházasodni, gyereket nevelni... "Ah, amikor Tito még élt, mindenkinek volt munkája! Most szabadok vagyunk Jugoszláviától. Szólásszabadság van. De hidd el nekem, sokan örökre befognák a szájukat, ha végre kapnának egy jó állást! Hét éve végeztem az egyetemen, és még mindig nem tudtam elkezdeni a karrieremet! - mesélte Melisa.

A híd és én

Ahogy úsztam egyet, éreztem, hogy kezdek újra megerősödni, így másnap folytatni tudjuk az utunkat a Neretva-folyó völgyében.

Boszniai kávé a vizen

Mostarba való megérkezésünk volt az első igazán nagy csalódás az út során: egy igazi turista gettó volt az egész (zsúfolt, tele túlárazott szuvenír boltokkal és éttermekkel). A konjici híd után pedig ez nem volt már olyan nagy szám. Amúgy ugyanabból a célból építettek ezt a hidat (a híd jelentése "most"), mint a másikat Konjicban, de ezt a horvátok szétlőtték egy tankkal a délszláv háború során, így ez már csak az újjáépített változata. Érdekesség: a híd (="most") őreit hívták "mostar"-nak.

Modell a Mostar felé vezető úton egy kanyonban

Másik modell, ugyanaz a kanyon

A mostari híd ("Stari Most")

Újra útra keltünk Hercegovinán keresztül Dubrovnik irányába. Hercegovina egy olyan régió, aminek a határai nincsenek pontosan meghatározva, de itt él az ország katolikus horvátainak többsége. Egy rövidebb, kevésbé forgalmas utat választottunk, ami nem a könnyebb út volt. Hihetetlenül hosszú emelkedőt kellett újra megmásznunk, és mindketten kimerültünk. Még a hegytetőn is rövid, nagyon meredek lejtmenetek váltogatták egymást hasonlóan meredek emlkedőkkel, ami teljesen lefárasztott minket. Utolsó erőnkkel értünk el Hutovoba, megálltunk az első háznál szállás után érdeklődni, és így  kötöttünk ki Mladin otthonában.

Jó kis emelkedő volt Hutovo felé

Mladin és felesége 40 évet élt Németországban, de miután nyugdíjba mentek, visszaköltöztek Hercegovinába. "Hercegovina a horvátoké. Közel lakunk a horvát határhoz, bármikor haza tudunk így menni. Hutovo régen egy virágzó falu volt, de ma már senki sem él itt. Nincs mit csinálni itt a hegyek közt. De ha igazán dolgozni akarsz, akkor azért találsz valamit a közelben. Talán nem pont egy olyan munkát, amit szívesen csinálnál, de egy kis pénz jobb, mint teljesen pénz nélkül. Azok, akik azt állítják, hogy évek óta nem találnak munkát, nem is próbálkoznak eléggé." Elég más ez a mentalitás, és érződik a bosnyák-horvát ellentét is.

A hegyek közt kőből épülnek a házak

Ezúttal a hidrációról tanultunk, de miután Dubrovnikba érkeztünk, az út újra fontos leckét adott nekünk a napról...

Péter