Az utunk során mintákat veszünk a társadalomból különböző rétegeiből. Az egyik nap egy 5 csillagos szállóban alszunk ingyen, a következő nap egy szegény falusi ember tehene mellett sátrazunk. Az ehhez hasonló ugrások a gazdagok és szegények közt jól példázza a hatalmas szakadékot az indiai társadalomban is. A legutóbbi bejegyzésben egy szegényes magániskolában jártunk. Vajon hová vitt ezután az utunk?
 |
| A new Big Ben in Kolkata |
Az időjárás csak néhány nap után engedett minket továbbállni. Sietnünk kellett Guwahatiba, Asszám fővárosába, mert a vonat, amire jegyünk volt, onnan indult néhány nappal később.
A házigazda a Couchsurfingről egy óriási, gazdag házban várt ránk, egy magániskola szomszédságában. Ő volt az igazgató, a felesége pedig az egyik tanár. Reggel még olyan iskolát hagytunk el, aminek vékony lemezből voltak a falai, a diákoknak pedig csak a legszükségesebbek jutottak (asztal, szék, lámpa, hidegzuhany, étel), este pedig egy olyan házba érkeztünk, ami tele volt szuvenírekkel a világ minden tájáról, a szolgáló pedig mindent elintézett: étkezések, uzsonna, csomagok felvitele a szobába, takarítás és délutáni tea. Leesett az állunk.
 |
| Jóga meditáció az iskolában |
 |
| Hatalmas volt a campus |
Az iskola eredményessége a kemény munkának volt köszönhető. Viszont a hasznot nem csak önös érdekekre használták fel. A komoly pénzügyi háttérrel még több lehetősége volt a párnak arra, hogy többet tegyen a diákokért és a társadalomért. Sok klub mellett a Lions Clubnak is a tagjai, ami projektek százaival segíti a szegényeket az egész világon. Az igazgató és felesége nagyon inspirálóak voltak a kemény munkájukkal és a komoly elhatározásukkal, hogy a fiatalok jobb oktatáshoz jussanak, több lehetőségük legyen a jövőben. A jövőben mi is vissza akarunk adni az embereknek abból a segítségből, amit mi az utunk során kaptunk.
Guwahatiban nem találtunk semmi olyat, amit itt megemlítenék, kivétel a teát, ami az állam északnyugati régiójából érkezett. Mi arra nem sajnos nem jártunk, viszont a tea így is eljutott hozzánk. Nagyon jókat beszélgettünk otthon egy csésze erős, testes asszámi tea mellett. Ha a dardzsilingi a teák pezsgője, akkor az asszámi a teák whiskey-je! Feketén, vagy tejjel és cukorral - verhetetlen!
Húsz óra vonatozás után érkeztünk meg Kolkatába, utolsó indiai városunkba. A közelgő búcsútól pedig kicsit el is érzékenyültem. A rengeteg düh és szenvedés ellenére, ami az országban ért minket, mégis szomorúan gondoltam a távozásra. 80 nap Indiában! Számtalan dudálás, köpködés, bámulás és meglepő különbségek az ország különböző régiói közt mind az emlékeinket gazdagították. Az estéket szerettük Kolkatában, India kulturális fővárosában. “Amit Kolkata gondol ma, holnap azt gondolja India.” Viszont a nappalokat nem élveztük. 38 fok volt a szobában és kinn is, elviselhetetlen hőség. Szó szerint élve megsültünk a napon. A plafonról lógó ventilátor keltette szellő miatt nem éreztük, hogy mennyire izzadunk, viszont néhány nap ilyen huzat után megfájdult tőle a fejünk. Szerencsére a házigazdánk kedvessége feledtette a problémáinkat. Szomorúan hagytuk el otthonát az utolsó este. Csak 8 km bringázás volt hátra, hogy kiérjünk a reptérre.
 |
| Sokféle jármű közül választhatsz, hogy melyikkel szeretnél a dugóban állni |
 |
| Viktória emlékpark |
 |
| A street food itt előkészített, friss gyümölcsöt is jelent |
 |
| A világ legnagyobb, szabadtéri könyvvására is Kolkatában található |
De az a 8 km borzasztó volt. Az agresszív, hülye, dudáló sofőrök és a dugó felhánytorgatta az indiai utakon szerzett keserű emlékeket. Fene! Itt az ideje, hogy továbbálljunk! Többet nem jövünk vissza… bringával!
A konklúzió nem lehet más, mint hogy jelenleg e két szó, India és kerékpár, összeférhetetlenek. Szívesen gondolok vissza a házigazdáinkra és mindenkire, aki segített minket az úton, mert ők őszintén fáradoztak azért, hogy mi jól érezhessük magunkat. Nagyon érdekes volt a velük töltött idő alatt felfedezni azt, hogy ők hogyan látják a világot, és felfedezni a helyi gasztronómia remekeit is. Az indiai ételek valóban remekek, de a kiszolgálás és a higiénia általában csapnivaló volt. Külön tisztelet a kerékpárklubosoknak, akik hisznek abban, hogy India egyszer bringásbarát ország lesz és ők tesznek is érte.
Az ország nagy tempóval fejlődik, de nagyon, nagyon mélyről indul. Milliók élnek sátrakban és még papucsra sincs pénzük. Ha a fejlődés tovább folytatódik és az országot alkotó államok nem vesznek időközben össze, érdemes lenne újra eljönni Indiába úgy 15-20 év múlva. Addigra majdnem egy új generáció nő majd fel, akiknek talán jobb oktatásban lehet részük. Az ország északkeleti része viszont addig is jó célpont egy útra. Rengeteg tea, különböző kultúrák, elképesztően gyönyörű és magas hegyek várnak még ránk északon, ahová bármikor visszamennék. Amíg nem térünk vissza, addig remélem, hogy találok majd néhány remek indiai éttermet, ahol van dosa és idli is, nem is beszélve a thaliról, és persze otthon bármikor készíthetek egy illatos dardzsilingi, egy erős asszámi, vagy egy fűszeres, édes, tejes chait.
Péter
No comments:
Post a Comment