Nepál 03: Az utolsó hetek Nepálban és India meglepő szépsége

2017. március 31. - április 19.

Ahogy Péter már említette az előző bejegyzésben, néhány napot Bhimanban, gy apró nepáli faluban töltöttünk, ahol néhány angolórát tartottam a diákoknak a helyi állami iskolában. Ez inkább keserű, mint édes emlék volt számomra. Az iskola egyik tanáránál szállhattunk meg, aki körbevezetett minket a faluban és az iskolában, és ő szervezte meg nekem az órákat is.

Néhány tanterem épülete összedőlt a 2015-ös földrengés alatt

Amikor a faluba érkeztünk, éppen vizsgaidőszak volt, így a diákok suli előtt és után extra órákra jártak. Ez Vietnámban is hasonlóan zajlik, de elszomorító volt, amikor meglátogattunk egy ilyen korrepetálást, ahová házigazdánk fia is járt. A "tanterem" egy kamra volt, ahol burgonyát tároltak, és nem volt se lámpa, sem padok és székek. A gyerekek a krumpli mellett, a földön, körben ültek, néhányuknak voltak régi könyvei, de ceruzái már nem, másoknak volt füzete és tolla, de nem nagyon írtak bele. Ilyen szegényes tantermet még sosem láttam.

Szegény körülmények közt folyt a korrepetálás

Másnap az iskolát látogattuk meg, ahol találkoztunk az angoltanárral is, aki nem volt hajlandó angolul hozzám szólni. Amikor végre mégis megszólalt, csak törve beszélt, udvariatlanul, mint amit hónapok óta hallottunk az indiaiaktól és nepáliaktól. "Te honnan?" ("You from where?"), "Mikor jöttél?" ("When you come?"), "Beszélsz a diákjaimmal?" ("You like talk to my students?"). Ezután már kevésbé zavart, ha a helyiek így szóltak hozzám. Ez nem az ő hibájuk, hanem a tanáraiké, akik évek óta tanították az angolt, pedig ők sem sajátították el teljesen. Amikor ezek a tanárok még diákok voltak, az ő tanáraik sem beszéltek jobban angolul. Bízok benne, hogy több angol anyanyelvű tanár jön majd Nepálba, akikkel a diákok megfelelően fejleszthetik nyelvi készségeiket.

A diákok eleinte félénkek voltak, amikor elkezdtem az órát, és néhány alapvető kérdést tettem fel nekik az országukról. Nem tudták megmondani metrikus mértékegységgel, hogy hányan laknak Nepálban (A helyi mérték a lakh. 1 lakh = 100.000.), és fogalmuk sem volt, hogy milyen szabadidős tevékenységekről híres az országuk: trekkingelés, hegymászás, falmászás, siklóernyőzés, rafting. Aztán hirtelen aktívakká váltak, amikor a következő kérdéseket szegeztem hozzájuk: "Soroljátok fel a hindu isteneket, amiket ismertek!" és "Kik a kedvenc bollywoodi színészeitek?" (Bollywood: az indiai filmgyártás központja.). Ezek szerint csak ez érdekli őket.

Bhimant hátrahagyva napról napra közelebb kerültünk Indiához, de nem feledkeztünk el a nepáli teáról sem! Meglátogattuk a Himal Tea Industries központját, ami már 44 éve az ország legjobb teáját készíti. 2012-ben indították egy új brandet, a Rakura-t, ami már 14 országba szállít és a teázók kedvelt márkája lett.

Jól esett a csésze tejes tea, de utána mély lélegzetet vettünk és átléptünk újra Indiába. A szubkontinens egy új arcával lepett meg minket, egy tisztább, zöldebb vidékkel. Néhány napot Dardzsilingben töltöttünk, ami a teakedvelők Mekkája, és mi is imádtuk. A hegyek látványa, a barátságos emberek, a tibeti különleges ételek és a kellemes időjárás elhitette velünk, hogy már a mennyországban vagyunk. Csak egy dolog zavart minket, a drága szállás. Szó szerint szinte az összes hotelben jártunk, de nem találtunk a minőséghez passzoló árat. Még a legrondább, legkoszosabb szobákat is aranyáron kínálták. Két napot egy viszonylag olcsó szobában töltöttünk, aztán átköltözünk egy szép, tiszta szobába a Dali kolostorba. Az egész egy véletlen egybeeség volt, amikor a buddhista kolostorban és összefutottunk egy vietnami szerzetessel. Ő a kolostor vezetőjétől engedélyt kért, hogy ott maradhassunk egy éjszakára. Néhány szerzetes éppen ezelőtt tért vissza Vietnamból, ezért elhalmoztak minket vietnámi ajándékokkal és falatokkal. De rendesek!

Dardzsilingi teakóstoló a Golden Tips-ben

Ahogy visszaértünk a síkságra, Asszám állam felé haladva zöld vidék vett minket körbe. Mindenhol teaültetvényeket láttunk, az emberek pedig kedvesek és vendégszeretők voltak. Egy hotelben, Alipur Duarban, még ingyen szállást is kaptunk egy "sajtótájékoztatóért" cserébe. Hirtelen annyira híresek lettünk, hogy az újságból elkezdtek minket felismerni az emberek az utcán, aztán egy riporterbe botlottunk és adtunk hirtelen egy tévéinterjút is. A riporter ezután segített nekünk szállást keresni egy ismerősénél a következő városban, így keveredtünk a Bodo népcsoport újévi fesztiváljára. Nagyon örültek a látogatásunknak, de a keserűség mindig ott volt a szemükben, ugyanis ők már régóta, sikertelenül akarnak kiválni Asszámból és a saját államukat szeretnék igazgatni.

Bodók

Az utazásunk alatt sokszor fordult előt, hogy iskolákban jártunk és betekintést nyerhettünk egy-egy ország oktatási rendszerébe. Legutóbb egy szegény állami iskolában voltunk Nepálban most pedig egy nyugat-bengáli, privát, angol nyelvű iskolában jártunk, egy kis faluban. Közös volt ezekben az iskolákban, hogy nagyon szegényesek voltak a körülményeik. De mi nagyon örültünk, amikor láthattuk, hogy ez utóbbi iskolában a gyerekek milyen fegyelmezettek voltak az órákon és a kollégiumban is. Néhányuk még nagyon kicsi volt, de nagyon illemtudóan és kedvesen viselkedtek, emiatt kezdett megváltozni a korábbi véleményünk az indiaiakról. Az igazgató felajánlott nekünk egy szobát, aminek a falai bádoglemezekből voltak, mint a többi szobáé és néhány tanteremé. Újra angoltanárokkal találkoztunk, akik itt sem beszéltek túl jól, de legalább nagyon lelkesen tanították a tört és udvariatlan angolt. Nagyon hálásak voltunk a nekünk nyújtott segítségükért, valóban mindenüket felajánlották, amijük csak volt és vissza is várnak minket... de a körülményeik azért elszomorítóak voltak.

                                                                                                                                            Linh

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok képről, aktuális sztorikról!