India 04: A komfortzónánkon kívül élünk

2017.02.04-23.

Teljesen érthető, hogy a nagy városokból, különösen egy olyanból, mint Mumbai, néha kikívánkoznak az emberek, szeretnének friss levegőt szívni, hegyeket, természetet látni, csendben lenni. Lonavala ezek egyikére sem volt alkalmas, mégis ide jártak az indiaiak. 

A kisváros tele volt drága hotelekkel és rezidenciákkal, és órákba telt, mire találtunk egy szobát, amiért nem kellett a szokásos összeg többszörösét kifizetnünk. Néhány hotelnek volt medencéje és csúszdája, de ezen kívül tényleg nem jöttünk rá, hogy miért jöttek oda az emberek. Hegyeket nem lehetett látni, mivel ez egy fennsík volt, a főút pedig ugyanolyan zajos volt, mint bárhol máshol.

A szoba olcsóságának azonban ára volt: az ágy nagyon kemény volt, amikor valaki a közös fürdőszobában zuhanyozott, egy apró patakocska csörgedezett keresztül a szobánkon és az ágyunk alatt, és a tucatnyi szúnyog nem hagyott minket éjjel aludni. Hajnalban álmosan és tele szúnyogcsípésekkel pedáloztunk a Mumbai felé vezető útvesztőbe. 

A metropolisz felé vezető út szó szerint összevissza, kaotikusan és kitáblázatlanul haladt. Az út néha szétvált, majd újra egyesült, de semmilyen jel nem mutatta, hogy melyik irányba érdemes menni. Tipikus indiai káosz. 

A Nyugati Ghátok

----------------------

Bár a történetek (1, 2, 3), amiket Indiáról írunk, talán úgy mutatják be az utunkat, mint egy fordulatos, érdekes utazást, de a valóságban elhallgattunk egy fontos dolgot: a közlekedés és a kultúra már nagyon irritált minket. Indiában bringázni nem élvezetes. Folyton letolnak, beparkolnak elénk, amikor haladnánk, és állandóan, fülsiketítően, agresszívan dudálnak, ami iszonyatosan sok feszültséget generál bennünk. A kulturális különbség óriási, és alkalmatlanok vagyunk másfél hónap után is együtt élni ezzel. Az emberek többsége koszos, iskolázatlan, és ez jól látszik az arcokon is. Állandóan bámulnak, zavaróan érdeklődnek és nem hagynak egy talpalatnyi személyes teret sem. Furcsa mód elég alacsony igényeik vannak, simán leállnak vizelni, vagy nagyobb dolgukat is végezni az út mentén, leülnek vagy lefekszenek bárhol a földre pihenni, vagy aludni egyet. 

Amikor rossz pillanataink vannak, akkor is odajön valaki hozzánk, és egy számunkra ismeretlen nyelven próbál velünk beszélgetni, és nem érti, hogy létezik más nyelv is a sajátján kívül. Mi a helyzet az angollal, az egyetlen közös nyelvvel köztük és köztünk? Nos, az emberek itt tanulnak angolul, de nem olyan stílussal, ahogy angolul beszélni szoktak. A töredékes nyelvtudásukkal a beszélgetés megnyitása általában így hangzott: “Milyen ország?” “Honnan?” “Mit akarsz?” “Mi történt?”. Bár jó volt nap mint nap segítőkész emberekbe, főként bringásokba botlani, de ahhoz már nem volt elég, hogy az összkép pozitív legyen. Az volt az utolsó reményünk, hogy Mumbai más lesz, azt a várost szeretni fogjuk. Ha pedig másképp alakul, akkor keresnünk kell egy kiutat az országból.

----------------------

A nagyvárosban töltött időnk alatt három helyen is laktunk: először a Mady-nál Navi Mumbaiban, majd a közelben egy ismeretlen bringás fizetett nekünk két éjszakát egy szállóban, majd a belváros közvetlen közelében Adithiya szállásolt el minket. 

Cukornádszirupot mindenkinek!

Navi Mumbai egy egészen élhető elővárosa Mumbainak. Nem túl zajos, nem túl zsúfolt, rengeteg étterem van, egy óra alatt elérhető a belváros vonattal, és ha sétálni lenne kedved, megkerülhetsz egy szép nagy tavat, ha bírod a poshadt szemét bűzét. Ez emlékeztet arra, hogy ez még mindig India. A nők már nem száriban jártak, hanem farmerben és blúzban, vagy pólóban, ami olyan érzést kölcsönzött nekünk, mintha egy kicsit visszatértünk volna a jelenbe. 

Visszamászás a fára

A belváros meglepően kevésbé volt kaotikus, mint ahogy megszoktuk, de a közlekedési morál itt sem volt jobb. Az autók így is el akartak ütni és le akartak dudálni az útról, az emberek pedig nem akkor keltek át az úton, amikor zöldre váltott a lámpa, hanem amikor elegen lettek ahhoz, hogy leállítsák a forgalmat. Bizonyos kereszteződéseknél a gyalogosokra vonatkozó lámpák nem is működtek, az ott álló rendőrök pedig csak kenőpénzt vettek el néhány sofőrtől ahelyett, hogy irányították volna a forgalmat. A felhőkarcolók árnyékában streed food standokon árultak olcsó ételeket, nem messze tőlük pedig a járdán felállított kis sátrakban aludtak az otthontalanok, majd a felkelést követően meztelen gyerekek futkorásztak és koldultak a környéken. 

Ez annyira megfeküdte Linh gyomrát, hogy irritációjának már fizikai tünetei voltak és lebetegedett tőle. Úgy döntöttünk, hogy vonatra ülünk és Varanasziba utazunk, hogy onnan áttekerjünk Nepálba és kipihenjük Indiát. Eredetileg Myanmar volt a cél, de a zavaros politikai helyzet és szinte folyamatos határzár miatt azt Nepálra kellett cserélnünk.

Feküdni, ülni, várni a vasútállomáson

28 óra kellemes vonatozás után érkeztünk meg a legspirituálisabb városba Indiai utazásunk során. A magyar Bálint és holland barátnője, Nienke albérletében alhattunk, akik azután, hogy Hollandiából eltekertek Varanasziba, egy olyan projekten kezdtek dolgozni, ahol egy könyvtárat kellett létrehozniuk egy “érinthetetlen” kasztba tartozó gyerekek számára működő iskolában. Nemes feladat! 

Varanaszi a hinduk szent folyójáról, a Gangeszről híres, ahol évezredek óta ugyanúgy folyik az élet: napkeltekor és napnyugtakor szertartásokat tartanak a folyó partján, amivel biztosítják az univerzum zavartalan működését, néhány helyen hinduk mártóznak meg a szent vízben, máshol mosnak benne, több helyen pedig a halottakat égetik mágjákon, majd beleszórják hamvaikat a folyóba. Ennél többet egy hindu a halála után nem is kaphatna!

Néhány nap tekerés után értünk át Bihar államba, ami az egyik legszegényebb és leginkább túlnépesedett területe az országnak. Érdekesnek találtuk, hogy egyre nehezebb volt normális ételt találni az út mentén, ugyanis mindenhol csak ugyanazok a rengetegszer használt olajban kisütött, nagyon egészségtelen nassolni valók voltak, amiket még a mindenfelé iszonyatosan szálló por is belepett. Balliában, ahol viszont találtunk egy jó kis éttermet, ahol véletlenül újságírókba is botlottunk, majd az étteremvezető elszállásolt minket a lakásában azért, mert sosem találkozott még ilyen különleges küldetésen levő emberekkel, mint mi. 

Chaprában akkora volt az áthaladó teherforgalom, és azok annyit dudáltak, hogy az ocsmány, sötét kis lyukban a szállóban folyamatosan benn kellett hagynunk a füldugót a fülünkben, különben nem túlzok, megőrültünk volna. Kibírhatatlan volt. A nepáli határhoz érkezésünk napján pedig először jól eltévedtünk a kis utakon, majd az út tűnt el alólunk. A kavicsos, homokbuckás út annyira rázott, hogy iszonyatosan lassan tudtunk haladni, és csak arra tudtunk gondolni, hogy mikor érünk már ki a főútra. Nos, mire kiértünk, már majdnem besötétedett, és már nagyon fáradtak voltunk. Ekkor jött a meglepetés: a főút sem jobb! Így a kivilágítatlan, poros, köves kátyúkon kellett a teherautók mellett és az általuk felkevert porban tovább araszolnunk, amíg ki nem kötöttünk az utolsó városban. Mivel ki voltunk merülve, kivettük az első szobát az első szállóban, és kidőltünk. Ez kemény volt. Viszlát India, hamarosan újra találkozunk!

Péter