A három napig tartó búcsúzás

Győr - Székesfehérvár - Paks - Mohács, 254 km, 2016. augusztus 14-17.

Ez hihetetlen. Linh felébresztett néhány perccel azután, hogy végre álomba merültem a Nagy Út előestéjén. “Figyu, figyu, figyu, van itt egy üzenet magyarul, valami tévétől, valami interjúról, de nem értem teljesen. Muszáj elolvasnod!” Az m1 akart egy interjút velünk reggel. Hűha, ez elég izgalmasan hangzik, most hogyan tudok aludni?

Másnap reggel a városháza előtt egy operatőr és egy riporter egyenesen felénk tartott: “Sziasztok! Szeretnénk kérdezni néhány dolgot az utatokról, ha nincs ellenetekre. Mi a Győrplusztól jöttünk.” Hogy mi? Kettő interjú? Meg az újság? A hat hónappal korábbi gondolatok újra előkerültek: “Elment az eszünk, ha ezt tényleg megcsináljuk.” A média figyelme pedig megerősített abban, hogy tényleg valami nagyra készülünk.

Interjú az m1-en (7:42-től kezdődik)

Interjú a Győrplusz tévében

Cikk az indulásról a Kisalföldben

Érdekes volt, hogy az első órák keményen próbára tették az akaraterőnket. A terep egyáltalán nem volt nehéz, de a búcsú a családtól, rokonoktól, barátoktól haza húzta a szívemet, és a benzinkutakon való konzervek evése helyett inkább azt fontolgattam, hog haza megyünk és becsatlakozunk a vasárnapi ebédbe…

Gézuval Kisbéren

Jól időzítettünk a Székesfehérvári megállóval, mert éppen Király Napok voltak, és a belváros tömve volt. Már szinte olyan volt, mint Ázsiában, de Kriszti, a házigazdánk biztosított minket, hogy az év nem Király Napokkal töltött részében a város teljesen üres. A szervezők kreativitása viszont bámulatos volt, ahogy animált történelmi jeleneteket vetítettek lakóházak falaira, középkori muzsikusokat hívtak, és 3 méter magas bábukat is állítottak királyaink mintájára. 

A következő állomás Paks volt. Itt egy fantasztikus családnál szálltunk meg, akik elvittek minket az atomerőműhöz, ahová sajnos már nem tudtunk bemenni, viszont megnézhettük a szoborparkot, ahol nagy tudósaink mellszobrai voltak kiállítva, mint például Teller Edéé, a hidrogénbomba atyjáé és az atombomba nagy rajongójáé. “Nukleáris energia a békéért” - állt az egyik plaketten. Haha! A vacsora is fantasztikus volt, az apuka már előre kijelentette, hogy felesége jól főz, és ő valóban mesterszakács! Másnap reggel is terített asztallal vártak minket, és az egész család együtt evett velünk. Fél hétkor!

A paksi Kelemen család

Már csak percekre Lánycsóktól

Utolsó magyarországi állomásunkon, Lánycsókón, Mohács szomszédságában, egy nyugdíjas házaspár várt ránk szeretettel, Ágnes és Ottó. Egy pillanatra úgy éreztük magunkat, mintha csak haza látogattunk volna a hétvégén az egyetemen töltött hét után. Ági néni ráadásul folyamatosan hozta az ételeket, italokat, még akkor is, ha nemet próbáltunk mondani rá. Egy új kedvencre is szert tettem, a korsós palacsintára! Hogy lehet, hogy egy mohácsi géniusznak eszébe jutott, hogy három, különböző ízű palacsintát egymásba tekerjen, leöntse csokoládéöntettel és tejszínhabot tegyen a tetejére, és nem ismerik még az egész világon? Ehelyett az étterme már évekkel ezelőtt bezárt, és csak a masszív desszert maradt meg a helyi gasztronómia különlegességének.

Lánycsókon

Ez a sok jó élmény még mindig nem tudott eltántorítani minket attól, hogy Vietnamig tekerjünk, (ami főleg abból áll, hogy tekerünk hőségben, hidegben, hegyekre fel esőben, unalmas tájon keresztül, és a legrosszabb rutin, hogy majdnem minden reggel elpakoljuk a sátrat és a hálózsákokat,) így természet anyánk egy borzasztóan heves vihart formájában üzent. A villámlások, dörgések és a szakadó eső pánikot keltettek, így nehezemre esett kitalálni remegő kezekkel, hogy melyik rohadt táskába tettem az esőnadrágot és az esőkabátot. Némi kevéssé élvezhető bringázás után menedéket kerestünk, és egy gabonaszárító csarnokában landoltunk a Sátorhely 2 tábla mellett. Micsoda véletlen egybeesés! A vihar után tovább akartunk állni, de a természet újabb üzenetet küldött egy újabb vihar formájában. Ez a csarnok csak a tetőből állt, falai nem voltak, így a dörgéseket dolby surroundban élvezhettük, de egy idő után így is unalmassá vált. Így ez lett a tökéletes időpontja a tervezett karbantartásnak! Linh ebben úgy segített, hogy a vihartól remegő lábakkal guggolt, és felhelyezett egy új pontot a térképünkre: karbantartás. Köszi!

A természet továbbra is gyengébb volt a mi akaraterőnknél, így három óra várakozás után sikerült elindulni és átlépni a határt Horvátországba. Viszlát Magyarország, viszlát Duna, viszlát korsós palacsinta!