A kezdetek Iránban: káosz és misszionárius a sivatagban

372 km

2016. október 1-10.

Remek volt hajnalban megérkezni Iránba: az útlevél ellenőrzés lassan ment, a bringák csomagolásai szanaszét szakadtak, úgy tűnt, hogy egy kávé drágább, mint egy főétel, a pénzváltóban 10%-kal jobban váltották a Riált, mint a középárfolyam, kinn pedig hideg szél fújt. Persze fáradtak és álmosak voltunk. Teljes káosz volt, és nem sikerült kibogozni a szálakat. Ráadásul ez még csak a kezdet volt.

A bringák összeszerelése beletelt egy kis időbe, és a közben felfedezett hibákra nem sikerült kiharcolni egy óra alatt sem kártérítést. A légitársaságnak nem is volt irodája a reptéren. Wifi sem volt, és pokoli nehéz volt kitalálni az offline térképen a nagyrészt perzsa írású utcanevek között, hogy hova is kellene mennünk. Aludni nem tudtunk, így amikor világosodott reggel 7 óra körül, összecsomagoltunk, és kimentünk a hidegbe.

Brutális táv következett. Teherán 50 km-re volt, mi pedig azt vettük észre, hogy a pislantások közben elalszunk a kerékpáron. Egy ilyen baleset nem hiányzott, ezért gyakran megálltunk pihenni, majd egy kávéra az autópálya pihenőjében, de ez sem segített. Szenvedtünk. Eltekertünk a következő pihenőig, ahol egy iráni srác meghívott minket egy csésze teára, üdvözölt minket Iránban, és azt mondta, legyünk vendégei, az ő otthona a miénk is, csak el kell menni abba a városba. Nagyon kedves!

Kicsit frissebben haladtunk tovább, és Teheránban fel kellett vennünk a küzdelmet a forgalommal: hogyan váltanál sávot bringával egy kétszer ötsávos főúton bringával, ahol amúgy a sávokat és a legtöbb szabályt sem követik? Az egyenesen haladó sávból kanyarodnak, a kanyarodóból egyenesen mennek. Nekünk volt egy kis halálfélelmünk, le is dudáltak minket, de túléltük. A házigazdához érve viszont hamarosan lepihenhettünk, és ránk is fért. Abbas sokat dolgot megtanított nekünk Iránról, például hogy miért volt káosz az árakkal a reptéren: a hivatalos pénznem a Riál, de helyette sokszor Thomanban adják meg az árakat, ami egy nullával kevesebb. Tehát 1000 Thoman = 10000 Riál = 0,25€.

A következő napokban Abbas feleségének remek ételeit ehettük és várost nézni mentünk. Ebből leginkább az maradt meg, hogy a 15 milliós Teherán zsúfolt, iszonyatosan szmogos, szinte minden utca egy bazár, és két nap után már nagyon jó lenne onnan kiszabadulni.

Fontos volt még az öltözködésre is figyelni. Férfiaknak hosszú nadrág a kötelező, nőknek lábak és karok takarása mellett tunikát és hijabot is kellett viselniük, hogy a hajukat is takarják, legalább részben. De sokan jártak az utcán csadorban is. A metrón volt külön kocsi nőknek, amúgy a metrón mindig árultak is valamit, és a tömegen keresztültolakodó árusok elég idegesítőek voltak. Nem, nem szerettük meg ezt a várost.

Elhegyva a fővárost, nyugatra indultunk, a napi cél az volt, hogy Karaj-ba (ejtsd: Kárádzsba) érjünk. Egy ideig 2x2 sávos főúton mentünk, majd átváltottunk a 2x5 sávos autópályára, ahol a leállósáv csakis a miénk volt. Legalábbis azt gondoltuk. Egyszer csak gumicsikorgásra lettünk figyelmesek, és egy Peugeot 206-os a belső sávban elvesztette az uralmát a járműve felett, majd elkezdett kicsúszni, és ez úgy sikerült a többi négy sávon keresztül, hogy egy autót sem vitt magával. Áttörte a szalagkorlátot, többször a tetejére fordult, majd a földsáncnak ütközött, végül a talpán megállt. Ezt végig nézve bringáról úgy, hogy 50 méterre történik előttünk… megrázó volt! Bár mint a fociban, itt sincs “mi lett volna, ha”, de azért egy párszor megismétlődött még a gondolatainkban ez a néhány képkocka akciófilm a való világból.

A Couchsurfingről Ehsan lett a házigazdánk, aki bár törte csak az angolt, de családjával együtt kitett értünk. Fantasztikus vacsit ettünk, majd elvitt minket megnézni a kétmilliós Karaj-ot. Így eljutottunk egy mecsetbe, ahol 30-40 percen keresztül oktattak minket Huszein imám és fehér lovának életéről és főként a haláláról, és tulajdonképpen érdekes is volt... addíg, amíg a csadoros hölgy el nem kezdett minket kikérdezni a hallottakról. „Mi a vallásod? Igen, hmm... és szeretnél muzulmán lenni?” Valamint hogy adjuk írásba a véleményünket az iszlámról. Írjuk le az e-mail címünket is, és küld olvasnivalót! Ekkor már éreztük, ebből baj lesz! „Mi nem beszéljük a perzsát!” „Nem baj, van angolul is olvasnivaló!” Ó, betelt a pohár, menekülés! Fáradtságra hivatkozva ott hagytuk az erőszakos misszionáriust, és inkább hazacikáztunk az esti forgalomban.

Másnap út közben sokat kaptunk az iráni vendégszeretetből. Rengetegen dudáltak és integettek nekünk, pár autós pedig meg is állt, majd átnyújtott néhány almát, egy fürt szőlőt, két nyalókát, Linh pedig menet közben kapott egy banánhéjat a hátába. Nem tudjuk, hogy ez a nők kerékpározásáról kialakított vélemény (több városban tiltott) kifejezésére szolgált, vagy „csak úgy”.

Abyek egy poros kisváros volt csak, és nehéz is volt helyet találni a sátrunknak. A helyiek először egymásra mutogattak, majd a Vörös Félholdra (helyi Vöröskereszt). Mivel ők nem akartak velünk foglalkozni, ezért először egy villamosipari cég munkása vett minket a szárnyai alá, majd az ő főnöke, majd az ő egyik beosztottjának családja volt, aki befogadott minket. A lányai látszólag jól beszéltek angolul, viszont mi egyre kevésbé értettük, hogy mi történik körülöttünk, amíg este fél tízkor vacsora nem kerekedett a szülőkkel, nagyszülőkkel, unokákkal, nagybácsival és nagynénivel.

Sivatagos táj, húsz kilométerenként egy falu, majd lassan megérkeztünk Qazvinba. Ettünk egy-egy báránykebabot nyárson, aztán rájöttünk, hogy elfogyott a váltott pénzünk. Az is kiderült, hogy mivel péntek van, és itt a csütörtök-péntek a hétvége, ezért a pénzváltók nincsenek is nyitva. Megkérdeztünk egy fiatal párt az úton, hogy tudnak-e pénzváltót, erre a srác meghívott minket az otthonába, hogy aludjunk nála. „Idegenek vagytok ebben a városban és nem tudjátok, kiben bízhattok. Én viszont megbízok bennetek, a vendégeim vagytok.” – Mondta Hashem.

Hashemben azonnal barátra leltünk, nagyon intelligens srác, de hozzánk hasonlóan lazább is, mint az átlag iráni. Rengeteget mesélt a kétéves kötelező katonai szolgálatról, ami alatt az afgán határon drogcsempészekkel kellett véres tűzharcot vívnia. Felajánlotta, hogy ha bármiben segíteni tud az iráni tartózkodásunk alatt, keressük őt bátran. Minden jót, Hashem!

Kissé kaotikusan indult a reggelünk Qazvinban, és nem sikerült elhagynunk a várost. Valahogyan városnézés lett belőle, majd amikor már elfáradtunk, leültünk egy parkban pihenni. Egyszer csak odajött Mohsen, a családapa a kislányával: „Ti vagytok a kerékpárokkal, ugye? Segíthetek? Gyertek, van egy üres lakásom, ott alhattok éjszaka!” Így a második éjszakán is örökbe fogadtak minket. Pont aznap este hatalmas családi vacsorát tartottak, így ott volt egy lány is, Mahtop, aki fordított nekünk. Nagyon büszkék népük 2500 éves civilizációjára, leszámítva az utóbbi 30 évet, amit az iszlám forradalomban kellett az országnak töltenie. „Nincs már szabadság, nincs szabad gondolkodás. A forradalom a középkorba lökte vissza a civilizációnkat!”

Kaptunk tőlük egy meghívást, hogy maradjunk náluk egy évig, úgysem használják a felsőszinti lakást, és elhalmoztak minket ajándékokkal is. Fantasztikusak voltak, mi is megszerettük őket!

Az északon húzódó hegység irányába indultunk Qazvinból, de még előtte megfeneklett a hajónk Kuhinban, egy apró kis faluban. Linh rosszul érezte magát, talán valamelyik étel ártott meg neki a városban előző nap. Segítséget kértem egy kisboltostól, Sadekh-tól, aki csak lassan kezdett el bennünk bízni. Ez érthető is volt, nem is beszéltünk egy nyelvet, de lassacskán sikerült összebarátkozni vele, amíg Linh pihent. Ő volt az első olya utunk során, akik támogatták az aktuális rezsimet.

Másnapra Linh jobban lett, így megkezdődött a küzdelem a hegyekkel. Ez elég könnyen ment, ugyanis Irán nagyrésze egy fennsík, így bár 1500 méterről indultunk, a hegyeken keresztül mégis inkább lefelé vezetett az út, ugyanis a Kaszpi-tenger felé gurultunk. Rudbarba érve nem találtunk senkit, aki felajánlotta volna az udvarát, vagy a garázsát, így egy többek által javasolt parkban kempingeztünk. Édes álmunkból éjfélkor a rendőrök keltettek fel. Nagyjából ezt mondhatták: „Pakoljanak össze, és menjenek egy hotelbe!” Linh rutinosan szállt szembe a hatósággal (ne feledjük, hogy ő Vietnamban nőtt fel), és addig vitatkozott velük, amíg ki nem bökték, hogy 15 amerikai dollár kenőpénzért maradhatunk. Nos, ezt sem kapták meg, de mi maradtunk!

Legközelebb arról is szó lesz, hogy hol terem a legjobb tea és a legjobb kiwi Iránban, valamint hogy miért mentünk már megint egy klinikára.

Péter